Tűzfalak és az információáramlási politika

-------------------------------------------------------------------

Ez a dokumentum nem része a "Zorp Anatómia" sorozatnak.
Nem a Zorp működésével kapcsolatos kérdéseket, hanem általánosabb,
a tűzfalak használatával kapcsolatos kérdéseket boncolgat.

Köszönet Kósa Attilának a kérdések felvetéséért.

-------------------------------------------------------------------

A tűzfal egyik funkciója, hogy az információáramlást szabályozza.
Másképpen fogalmazva a szervezeti információáramlási politikát kell
neki kikényszeríteni. Ez egy kötelező hozzáférésvezérlési politika,
ugyanis jellegéből adódóan a szervezet minden információval foglalkozó
mechanizmusában (nem csak IT) ki kell kényszeríteni ahhoz, hogy értelme
legyen. A jelenlegi hálózati határvédelmi megoldások mindegyike (na
majdnem mindegyik, hiszen létezik a DragonFly) ezt úgy oldja meg, hogy
többé-kevésbé (kevésbé) hatékony eszközöket ad a tűzfaladminisztrátor
kezébe, amelyekkel valamilyen választott hozzáférésvezérlési politikát
lehet kikényszeríteni. A választott hozzáférésvezérlésből pedig úgy lesz
kötelező hozzáférésvezérlés, hogy reménykedünk benne, hogy a
tűzfaladminisztrátor
1. figyelembe vette az információáramlási modellt
2. rendelkezik a szükséges információkkal az egyes objektumok/
szubjektumok biztonsági tulajdonságairól.
3. az általa használt eszköz megfelelő az információáramlási politika
betartatására
4. nem tévedett, vagy ha tévedett, akkor van valamilyen mechanizmus
aminek segítségével a tévedés detektálható és javítható

Végignézhetjük a fenti pontokat.

1. Elég ritka az, hogy létezik egyáltalán megfogalmazása az
információáramlási modellnek olyan pontatlan kijelentéseken felül, mint
hogy "a szervezet bizalmas adatait meg kell őrizni", vagy "a szervezet
erőforrásait védeni kell az illetéktelen hozzáféréstől". Ezekből a
kijelentésekből persze lehet több-kevesebb nehézséggel egy használható
információáramlási politikát csinálni, de ritkán szoktak erre a szintre
eljutni. A tűzfaladminisztrátorok ezért általában megérzésre szokták a
szabályokat beállítani, és elég nehéz dolguk van akkor, ha egy szabály
logikus voltát kell elmagyarázniuk valakinek, akit nem is érdekel a
biztonság.

2. Amint egy rendszer túlnövi azt a méretet, hogy egyetlen ember képes
legyen minden üzemeltetési és biztonsági aspektusát átlátni (tudok
olyan példát mondani, ahol ez egyetlen PC-n sikerült:), ideális esetben
a feladatok valamilyen elhatárolása fog megtörténni. Ez gyakran azzal
jár, hogy a védelmi politika kikényszerítése és a biztonsági
attribútumok ismerete nem egy fejben összpontosul. Ez a probléma jóval
akutabb annál, mint amilyennek látszik: a biztonsági attribútumokat a
rendszer felhasználója és fejlesztője/integrátora közösen határozzák
meg, és a legtöbb esetben implicit módon, nem is tudva arról, hogy
éppen ezt teszik. A tűzfal admin ezek után próbálkozhat azzal, hogy
kiszedi belőlük az információt, de nehéz dolga van. Ezért segít az,
ha a biztonsági attribútumok meghatározása egy explicit tevékenység,
ami nélkül a rendszer nem funkcionál.

3. Amikor az ember bicskával próbál faházat építeni, nem túl egyszerű
a dolga. A tűzfalak és a csomagszűrő routerek mindegyike bizonyos nagyon
alapvető problémákat képes megoldani. Az információáramlási modell
kikényszerítéséhez viszont pl rejtett csatorna redukciót kell végezni.
A jelenlegi hálózati protokollok mellett erre a tűzfalnak úgy is kevés
esélye van, ha minden protokollelemet képes kezelni. Ennek a célnak
a Zorp sem jár a közelében, a többiek pedig nem is esélyesek rá.
És akkor vedd ennek a konfigurációs overhead-jét. Nézzük meg, hogy
a választott hozzáférésvezérlési politikára épülő konfigurációnál
hol tartunk: N=hostok száma, K=védelmi szintek átlagos száma hostonként,
P=protokollok száma, Q=protokollelemek átlagos száma protokollonként.
A konfigurálandó dolgok hozzávetőleges száma:
(N*K)*(N*K-1)/2*(P*Q)
Itt a Q nagyjából 30 körül lehet, az első két tag pedig nagyjából a
hostok négyzetével arányos. 10 hostnál és 5 protokollnál valami 7500
konfigurálandó dolgot kapunk elméleti értékként, de ez a gyakorlatban
is lenne kb 3000.  Ezt persze tudod különféle konfigurációs trükkökkel
csökkenteni. Kb addig, amíg eljutsz ahhoz a koncepcióhoz, hogy ne a
kapcsolatok leírására kelljen fókuszálni, hanem az
objektumok/szubjektumok leírására. Hiszen a többi ennek függvénye.

4. Mindenki téved (nagy ritkán még én is szoktam;). Főleg ha 3000 dolgot
kell bekonfigurálnia egy délután alatt. Ilyenkor segít az, ha kevés
lehetőséget hagyunk a tévedésre. Pl a rendszer failsafe. Úgy tűnik, hogy
valamely kapcsolat nem felel meg az információáramlási politikának?
Tiltsa le a programlogika. A tűzfaladminnak így aránylag jó
visszajelzése van: a felhasználó sírni fog, ha a kapcsolatra szükség
van. A biztonsági attribútumok pedig kevesebben vannak, mint a
tűzfalszabályok DAC esetén, így azokat átnézni sem bonyolult, sőt a
zónahierarchiára épülő egyszerű szabályok (ilyenek a mostani Zorp
kódban lévő öröklési szabályok is) egyszerűbbé teszik a hiba kiszűrését,
vagy az átnézendő attribútumok számát csökkentik drasztikusan.
Még egy előny: ha a feladatelhatárolás úgy szól, az attribútumok
megfelelősége nem is a tűzfaladminisztrátor dolga. Egy gonddal kevesebb.